Levél Boulderből
Írta: Török Orsolya   




Kedves Szülőtársak!
Kedves Tanárok!


Kábítószer, elkényeztetett pimasz gyerekek, linkség, erőszak - egy-két hír vagy film alapján ezek juthatnak az ember eszébe az USA állami iskoláiról.


Néhány hónapos amerikai tartózkodásunk tervezése során mi is aggódva gondoltunk arra, vajon milyen lesz itt a gyerekeinknek. Ezért nagy gonddal igyekeztünk iskolát választani, és reméltük, hogy az elkerülhetetlen negatív hatásokat majd otthon valahogy ellensúlyozzuk. Eszünkbe sem jutott, hogy amit megtapasztalunk, majd mi szeretnénk eltanulni tőlük.


Nagy örömünkre és meglepetésünkre olyan iskolában találtuk magunkat, vagyis öt gyerekünkből négyet, ahol nemhogy kábítószer nincs, de a gyerekek nem verekednek, nem csúfolódnak, gúnyolódnak. Vigyáznak az iskolára - nem firkálnak a padokra, nem szemetelnek, kitakarítanak maguk után. Tisztelettel beszélnek a tanáraikkal, sőt, egymás közt is tisztelettel beszélnek róluk. Betartják a szabályokat, becsületesek. Nem beszélnek csúnyán, nem ordítoznak, még sport vagy játék hevében sem.


Ezt felismerve egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltük, hogy min múlik ez az irigylésre méltó eredmény. Egyrészt magunk - saját kis családunk - miatt, másrészt arra gondolva, hátha vannak a rendszernek olyan elemei, amelyeket kicsit átgyúrva itthon is érdemes lenne kipróbálni.


Sajnos, ahogy otthon, itt sem áll sok fegyelmezési eszköz a tanárok rendelkezésére. Ebben az iskolában mégis hatékonyan működik egy magatartási értékelési rendszer. Aminek titka egyrészt önmagában rejlik, másrészt abban, hogy azt az egész tantestület egységesen, az igazgató vezetésével, egyértelműen meghatározott szempontok szerint használja. Szándékosan nem fegyelmezési módszert említek, mivel ez a rendszer elsősorban a pozitív viselkedés jutalmazásán alapszik, nem a negatív viselkedés büntetésén. Lényege az, hogy a tanárok, amiért csak lehet, megdicsérik, jutalmazzák a gyerekeket.


Gyerekeink szerint ez óriási motivációs tényező. Míg otthon sokan a viselkedés intőt kockáztató "alsó sávját" igyekeznek elkerülni, azon felül vérmérséklet alapján ki jobb, ki kevésbé jó, itt mindenki minél jobb szeretne lenni (tehát a "felső sávot" célozzák meg), mert sok dicséretet szeretnének begyűjteni.


A gyakorlatban ez úgy működik, hogy minden tanár folyamatosan figyeli a gyerekeket, hogy ki jó. Észreveszi, ha valaki fölszed egy szemetet, ha a többieknél fegyelmezettebb, ha szépen eszik az ebédlőben, vagy ha például egy egész csoport csendben vonul el az ő osztálya előtt. Ezek olyan "természetes" apróságok, amiknek általában az ellenkezője feltűnőbb. Éppen ezért gondolom, hogy nem könnyű ezt elkezdeni, meg folytatni sem. Ha egy tanár megdicsér egy gyereket vagy egy osztályt, akkor egyúttal ad a megdicsérteknek egy-egy erre készített cédulát. Erre ők felírják a nevüket, osztályukat, és bedobják a tanterem gyűjtődobozába. Pénteken minden dobozból nyertest sorsolnak. Ebben az iskolában a gyerekek életkorának megfelelően jutalmazták a nyerteseket - a fényképük és a nevük egy hétre kikerült az igazgatói iroda előtti táblára.


Szemléltetésül álljon itt két példa a pozitív visszajelzésen alapuló fegyelmezésre.


Egy gyerekem óráján önkéntes segítőként jelen lévén, néhány szabad percben a tanárral halkan beszélgetek erről a magatartás-szabályozó rendszerről. Az osztály közben csendesen dolgozik. Időközben a csend halk zsongássá alakul. A tanár odasúgja nekem:


- Most figyelj!!

A gyerekeknek pedig hangosan ezt:

- Gyerekek! (Kis szünet, míg mindenki rá nem figyel.) Látom, hogy ennél az asztalnál X, Y és Z szép csendben olvas, a másik asztalnál M és N nagyon összeszedetten dolgoznak a feladatlapjukon. ... Igen, és J is ott hátul, őt is megdicsérem.

Ennyit mondott, többet nem. Szóra sem méltatta a hangosabbakat.

Mégis, amikor a gyerekek folytatták az addigi tevékenységüket, megint csend volt az osztályban.


Másik példa: egy alkalommal egyik gyerekünk osztálya épp az igazgatói iroda előtt vonult el. Pontosabban sokan szaladtak, gyerekünk egy társával beszélgetve sétált. Arra lettek figyelmesek, hogy az igazgató az irodájából miattuk kilépve szól utánuk:


- Gyerekek, álljatok meg, gyertek vissza egy céduláért! Dicséretet kaptok, mert csak ti nem szaladtatok.

Ezek után természetesen a többiek is lelassítottak.


Azért nem csak jutalmazásra, hanem fegyelmezésre is szükség van. Hiszen nem csupa kisangyal jár az iskolába, meg hát a kisangyalok is rosszalkodnak néha. Ahogy az iskolai nevelési célokat és módszereket leíró "Házirend" fogalmaz: mindenki hoz néha helytelen döntést a viselkedését illetően. Ekkor nem büntetni kell, hanem segíteni, hogy az illető rájöjjön, miért nem elfogadható a viselkedése, miben zavarja a közösséget vagy saját érdekeit. Minden helytelen döntés egy tanulási alkalom kell legyen. Mint egy matematika feladatnál: ha a gyerek elrontja, újra el kell neki magyarázni, mit kellett volna tennie.


Mit jelent ez a gyakorlatban?


Tegyük fel, hogy egy gyerek rossz fát tesz a tűzre. Mondjuk csúfolja a másikat, vagy szünet végi csengő után belerúg a labdába. Tehát nem verekszik, rúg, harap, ordibál, vagy többedmagával szekál valakit: idáig nem fajulnak a dolgok, mert már sokkal kisebb kihágások következményekkel járnak. Enyhébb esetben a tanár komolyan elbeszélget a gyerekkel vagy esetleg az egész osztállyal. Levonhat pontokat (az ötödikeseknek "magatartás csekkfüzetük" van). Ha ez nem használ, vagy valami súlyosabb dolog történik, akkor a gyereket az igazgatóhoz küldik. Konkrét példa: egy meglehetősen antiszociális ötödikes fiú, ha nem is nyomdafestéket nem tűrő módon, de foghegyről, bántó módon leszólta egyik társát. A tanár rögtön küldte is. Az igazgatónak kiemelt feladata, hogy legyen ideje ilyen esetek kezelésére. Nem tudom, mi zajlik a zárt ajtók mögött, de az említett esetben egy idő múlva az igazgató kézen fogva vezette vissza a megszeppent gyereket a helyére.


Hasonló tapasztalataim voltak jó tíz éve egy másik amerikai iskolában is, ahol akkor tanítottam. Ott a gyerekek kedvence, az énektanárnő volt a "magatartás felelős". A hetedikes-nyolcadikos nagylegények is remegő térddel mentek le hozzá, mert ő ismétlődő vagy súlyos esetekben a gyerekkel hívatta föl a szülőket. A gyerek kellett, hogy telefonon elmondja, miért került oda, és kérje, hogy személyesen menjenek érte. Csak úgy mehetett haza, ha előbb valamelyik szülővel és a tanárnővel hármasban megbeszélték, hogyan kerülheti el máskor, hogy hasonló helyzetbe kerüljön. Volt, aki sírt, mert tudta, hogy apját/anyját fontos munkából, értekezletről rángatja ki és miatta még a délutánját is át kell szerveznie. Természetesen a szülők is komolyan vették a dolgot.


Utánajárva a dolgoknak kiderült, hogy ez nem egyedi jelenség. Amerika szerte terjed ez az utóbbi tíz évben kidolgozott nevelési módszer:


A Viselkedés Támogató Tanítása (Positive Behavioral Interventions and Supports).


Nem csak oktatási intézményekben (óvodától egyetemig), hanem fiatalkorúak börtönében is eredménnyel alkalmazzák. Mára körülbelül 10 000 amerikai intézmény vezette be. (Megj.: a levél 2009-ből van, ez a szám 6-8 évvel később már 18000 volt!)


Európában még csak két országban van jelen: Norvégiában és Spanyolországban.


Itt a lehetőség...


kelt Boulder, Colorado, 2009 őszén